Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ki törődik az előítélettel?

2011.05.25

  A képen a következők lehetnek: felhő, égbolt és túra/szabadtéri

Papp Norbert: Kifordult világ

https://www.facebook.com/norbertp3

NEM KELL MINDENT MEGHALLANI

- hátrányból előny -

 

 Szóljak erről is? Régóta gondolom azt, hogy igen!  Érdekes lesz megfigyelnem, hogy ebben a szózuhatagban, információbőségben, odafigyel-e erre valaki? A kérdés tehát: Ki törődik az előítélettel?  Aki benne él és elszenvedi, ő biztosan. Aki úgy gondolja nem érintett, mert rajta kívülről nem látszik semmi elítélendő, vagy ami mástól, a megszokottól eltérő, az kényelmesen együtt „üvölt a farkasokkal”, hiszen a lét a tét, hogy a divatot kövessem e kifejezéssel.

 

Jó néhány változata létezik az előítéletnek. Szinte mindegyik eset lehetne akár egy életregény, ami persze soha meg nem íródik, egyszerűen így van „elkönyvelve”. A történetek listája folyamatosan frissül, újabb és újabb fejezetekkel bővülve. Belenyugvással elfogadjuk, hogy ez már csak egy „ilyen” élet, ami így is marad az idők végezetéig. Aki ebben az előítéletben benne él(t), csak az tudhatja – iszonyúan kevesen vannak – és mondhatja el nyíltan önmagáról, hogy mekkora belső erőfeszítésébe került mindezt legyőzni, szembenézve a környezete kemény kihívásaival.

 

És egyik sem áll ki azért, hogy provokálja azt, akit úgymond legyőzött, mert félelmetes a (látszólag) egészségesek bosszúja. Az előítélet íratlan szabály, kitörölhetetlen az emberi agy szürkeállományából. Másképpen látja, érzi, éli meg  ezt egy kívülálló, és másképpen aki benne él, élt. Felesleges hangoztatni: Én előítélet mentes vagyok. Az élet, az ön saját élete messze nem ezt igazolja, bármennyire is szeretné. Aki most olvassa ezeket a sorokat és magába nézve kimondja „Megcsinálom!”, vagy legalább azt, hogy: ”Megpróbálom!”, az kimozdul(hat) erről a  holtpontról.

 

És, hogy most miről írok? A siketségről, vagy ha úgy tetszik „kedvesebb” formájáról, a nagyothallásról! Nincs olyan ember a világon, aki egy betegség, vagy baleset bekövetkezte előtt felismerné, vagy egyáltalán gondolna rá, mit jelent az „egészség” elvesztése. Arról meg végképpen nagyon ritkán esik szó, hogy aki ezzel a rendellenességgel születik, az hogyan is éli az életét, ameddig a sors megadja neki, tömény előítéletek dzsungelében, kitörölhetetlen csomókkal. Velem történt, amikor egy fiatal nő fülem hallatára okította gyermekét: Figyelj rám, a bácsi nem hülye, csak siket, érted?!

 

A történet soha nem innen, ekkortól kezdődik. Messzebbről, mélyebbről. Sok minden lejátszódik egy szülőben, amikor felfedezi, hogy gyermeke visszafordíthatatlanul hallássérült. Az első döbbenet után jön a kérdés, ez nem lehet igaz, miért pont velünk történt meg ez? Aztán a kérdés osztódik. Van, aki tudomásul veszi, és „gépiesen”, szeretetből – igen, szeretetből, bárki bármit mond, állít - beteszi egy otthonba, és rábízza idegen szakemberre a gyermek további sorsát. Olyan is van, aki azt mondja, az én gyermekem nem siket, majd bebizonyítom, embert faragok belőle így is.

 

Szóval, a gyermek szépen növekszik, már elsős korában „égimeszelő”, és ha szerencséje van, kifog egy olyan tanítót, aki ennek ellenére az első sorba ülteti, hogy onnét mindent jól halljon. Hangosan beszél, hogy mindenki meghallja, elsősorban a „sérült”!  A logopédus pedig saját hangját sem hallva jól, döntése helyességéről meggyőződve úgy határoz, hogy a foglalkozásokhoz e gyermeknek  legjobb helye a biológia szertárban van egy „lelkesítő” csontváz    társaságában.

 

Végigélve nem volt egyszerű dolog, sok idő eltelik, de a szülők rendületlenül hisznek abban, hogy a fáradozás nem hiábavaló. Mellette vannak akkor is, amikor a gyermek sírva, panaszkodva mondja nekik, hogy csúfolják, és nevetségesebbnél nevetségesebb helyzetekbe hozzák. Ezernyi példával állnak elő a saját életükből, hogy hasonló velük is megesett, túl lehet élni, te csak tanulj, nem lesz semmi baj!  A pedagógus, a szülői értekezleteken is kötelességének érzi, hogy folyamatosan felhívja a többi szülő figyelmét, hogy gyermekeik viselkedjenek toleránsan, emberségesen. Több kevesebb foganatja ennek is van, de az igazi küzdelmet  az emberkének kell megvívnia. A neheze rá vár.

 

Azon igyekszik, hogy ne legyen céltábla. Merjen szólni a saját érdekében, a saját védelmében, ha kell küzdeni, vagy harcolni, és megy is ez kemény akarattal. Meg kell találni a „kifutót”, ahol a fölös energiák a porondon erősítik az önbizalmát, és lehet egyedül, vagy – kutyaharapást szőrével – ismét társak között, ahol egy a cél, győzni! Ott ahol nem kell hallani, de sokszor némán, hangtalanul, összeszorított fogakkal, és fél szavakkal is tudatni, akár ordítva is: Mi lesz már, nem igaz hogy ezt nem tudod, mozdulj végre!

 

Aztán szinte hihetetlen, hogy egy edző – újabb pótszülő, nevelő - a kellő pillanatban kimondja a varázsszót, vagy mondatot:  Ezen a poszton nincs nálad jobb! A labdajátékokban középkezdéskor térfelet kell választani, „nem kell sok ész hozzá”, azt mondani fej, vagy írás, a csapatkapitányra hárul mindez. Az edző, és a többiek is hátba verik, mondják: Csak meg tudod ezt csinálni! Ki hinné, hogy „idegen stadionban” – senki se kérdi, hazai terepen „köztudott” – akad itt egy „szerkezeti” apró hiba, de oda se neki!

 

Iskola, iskola hátán és szakmát kell választani, le kell érettségizni, mert az apa azt mondja, tudni illik, így illik! Igaz a mondás, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond! Új emberek, új tanárok – egy közülük, aki még szomszéd is – akarva-akaratlanul újabb életpróbák sorát teremti. Történetesen egy nyelvtanár, és mivel ő az úr a házban „elfelejti” a halláskárosodást, és buktat, és csak mondja: „Hogy nem képes a gyerek megtanulni ezt az egyszerű nyelvet”! Csak évekkel később derült ki, hogy saját - két balkezes - gyermeke nem fért be a csapatba, és ő így „nyúlt bele” a sorsba.

 

Az élet nem állhat meg, a szülők – letört apa, gyengülő anya – folyton  megújuló  erővel, „ne add fel!”, megint találtak egy kulcsszót, hogy: Az mindig jó, ha van egy szakma a kezedben, és majd az esti iskolában befejezed, ahol nincs idegen nyelvóra! Igazuk lett. Lett szakma is érettségivel, mondhatni vért izzadva szembeszéllel. Itt is akadtak előítéletekkel telerakott „kis huszárok”, akik mindig találtak újabb fogásokat, és mindig kéznél volt a régi nóta: Ha már siket, akkor (legyen ) hülye is, „gondoskodjunk róla”! Jó buli volt. Nekik! Mindig találtak hozzá egy bevált receptet...

 

Aki nem volt ebben a helyzetben, annak elképzelhetetlen, hogy nap, mint nap találkozni lehet „jóakarókkal” a hivatalokban, iskolákban, de még a közvetlen (ismerős) környezetben is. Gátlás nélkül szorítanak egyet a satun, előítéleteiktől habzó szájjal. Olvastam egy felmérést. „Az Ausztriában élő tízezer siket közül mindössze kettőszáznak van érettségije és harmincnak diplomája. Az Európában élő siketek fele analfabéta. Az írás-olvasás képességét sokan nem sajátítják el, és így tulajdonképpen részben vagy teljesen megfosztják őket anyanyelvüktől is.”

 

Magam is hallássérült vagyok! Van szakmám, ha nem is gyakorlom, lett érettségim, van bajnoki aranyam!  Elvégeztem egy főiskolát is! Munka mellett.  1970 óta van hallókészülékem. Mikor a főiskolán elmondtam a tanáromnak, hogy nem hallok jól, az volt a válasza: Irigyellek. Ezen a pályán amúgy sem kell mindent meghallani, mert akik hozzád fordulnak, a szavaikkal szebbnek festik le a valóságot! Te tudod az igazságot a rajzuk alapján, a sorsát pedig senki nem kerülheti el! Tiéd ez, becsüld meg, talán volt mit tanulni eddig!

 

Elégtétel: Pár éve, osztálytalálkozón egyik iskolatársam egész idő alatt azt kérdezgette, mit és hogyan csináltam, mert ő nem érti, mit keresek a tv-ben, a rádióban, amikor annak idején kettőt sem tudtam szólni. (Talán, mert nem kérdezett) Egyik tanárom, a helyi Pedagógus Otthonban tartott ismeretterjesztő előadásom után magához hívott, és azt kérdezte tőlem: Fiam, csípj meg, hogy tényleg te vagy az?  Van neked egy ikertestvéred, akiről én nem tudok? A biológia szertárban azt hittem szétrobbanok tőled, mivel eleinte képtelen voltál egy értelmes szót is kinyögni. Áruld el a titkot! Elárultam: azért lett sikeres a dolog, mert „beszartam” a csontváztól ! Így ijedtemben elkezdtem jól, és egészen szépen beszélni...s nem is mondtam ezzel hülyeséget sem!

 

Önvallomás: Miért szóltam erről az engem közelről is érintő témáról? Azért, hogy ezzel is segítsek mindazoknak, akik látható, vagy láthatatlan fogyatékossággal küzdenek. Attól, hogy nem beszélünk valamiről, attól az még létezik. Van, aki testi, van aki értelmi, és van aki lelki fogyatékossággal él, vagy próbál élni. Egyik látható, a másik nehezebben felismerhető. Mindegyik elviseléséhez kell a környezet toleranciája, segítsége. Ahhoz, hogy a külső szemlélő számára láthatatlan lelki fogyatékosságainkról beszéljünk valakivel, ahhoz nagy elhatározás, bátorság, és nem utolsó sorban bizalom kell. Az emberek többsége nehezen nyílik meg...

 

Félnek, ha kiadják magukat, attól kevesebbek, sérülékenyebbek lesznek. Igaz, nem árt óvatosnak lenni, és meggondolni mit, és mennyit mutatunk meg magunkból egy idegennek, de önmagunkhoz feltétlen őszintének kell lenni. És ahhoz is, akitől tanácsot kérünk, és várunk. Hozzám, szerencsére sokan fordulnak a kérdéseikkel. Úgy gondolom azzal, hogy most megosztottam a személyes történetemet az engem csak az írásaim, asztrológiai tanácsaim alapján ismerőkkel, megtettem az első lépést a bizalomépítés terén a fenti témában érdekeltek felé is.

 

 És ettől én még se több, se kevesebb nem lettem!

 

Ha még sosem voltál a padlón, akkor még nem éltél igazán.

 

Az írások Steiner Gergely szellemi tulajdonát képezik, amelynek részben vagy egészben való közlése a szerző engedélye nélkül tilos.

 

(2011.05.25, Megtekintés: 2044)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

mosoly és lágy szeretet

(Ibolya, 2013.05.08 22:45)

Kedves Gergely!
Ilyennek ismertelek én már meg! Aki mer, aki felvállal és nem fél. Aki már megjárta a padlót, de felállt és saját magát éli. Szelíd mosollyal és lágy szeretettel olvastam a soraid!
Jó volt olvasni Téged! Tényleg egy lépéssel közelebb.

life

(Judit, 2011.05.27 16:24)

..tudod ...még csak a negyedénél jártam, amikor az ugrott be, hogy rólad szól.... A saját történeted. Pedig sosem mondtad, ugye?
Nagyon megható és nagyon tanulságos, egyértelmű, tiszta. Szeretném, ha az ilyesfajta önéletrajzok eljutnának a mai fiatalokhoz, és idősekhez, nagyon szükség van az elfogadásra, mint magatartásra a körükben. Bár szavam nem lehet, én fogyatékos gyerekekkel dolgoztam és megtapasztaltam, hogy a fiatalokkal semmi baj nincsen. Viszont az idősebb korosztály, aki még mint "hülyéket" ismeri a fogyatékosokat, na ott több baj van ....
Náluk még a fordítsuk-el-a-fejünket-mintha-nem-is-lenne-ott-senki működik. A fiatalok megnézik, megbámulják esetleg, de azért, hogy el tudják dönteni, fogyatékkal élővel van-e dolguk, vagy egy hülyével. Mérlegelnek.
Polaritás, viszonyítás, előítélet....mind egy család tagjai.
...szerintem...