Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÖRÜLÖK NEKED, … ÉS TÉNYLEG?

2014.05.15

http://youtu.be/tYBlAon683s

Egyeseknek fel sem tűnik, nekem se nagyon, csak megint egy levél (email) kapcsán, hogy találkozom (kedves) ismerőseimmel, mondom: de örülök neked, vagy öröm volt veled erről elbeszélgetni, és jelenlegi munkámmal kapcsolatban gyakran felemlegetem ezt a szót. Örülök, hogy hozzám fordultál útbaigazításért…

  

És, most hadd jöjjön az a levél, ami a fentieket juttatta az eszembe:

 

Hogyan szeretheti egy anya a gyermekeit, akik egy olyan férfitől születtek, akit valójában nem szeret, de igazából nem tisztel. Egy házasság alapköve nem a szeretet és a szerelem, hanem a tisztelet. A férfi iránti tisztelet. De mindennek a gyökere az, hogy azt hiszem önmagát sem tudta elfogadni. Azt hiszem mindennek a gyökere az önmagunk totális elfogadása. A női, anya, szeretői, nagymamai és egyáltalán mindenféle nőiséggel kapcsolatos szerepek hű eljátszása. Mert ezek csak szerepek, amik eszközök a kreativitásuk kibontakozásához. Nem ahhoz, hogy másoknak, hanem önmagunknak megfeleljünk. Minden nő szépnek és teljesnek születik. Én egy átlagos nő vagyok, de önmagam számára egyedülálló csoda és megismételhetetlen. Egyedi. Belőlem nincs több. Ez az értékem. Aki ezt észreveszi jó, aki nem az nem számít. Én tudom, és ez a tudat elég. Ez nem nagyképűség, ez önbizalom, és önmagam és az élet iránti tisztelet és alázat. Most mennem kell, és örülök, bár sziszifuszi dolog az örömhalászat, hogy neked ezt elmondhattam, sőt egyáltalán el is tudtam mondani…”

 

Sziszüphosz thesszáliai király, aki agyafúrtságáról volt híres. Egy alkalommal fogságba ejtette, és hordóba zárta Hádészt. Ezért az emberek, halhatatlanságuk hitében elhanyagolták az istenek kultuszát. Ekkor Zeusz parancsára Arész kiszabadította Hádészt, Szisziphoszt pedig azzal büntette, hogy a Tartaroszban egy súlyos követ kellett egy hegyre felfelé görgetnie, ám mielőtt a csúcsra ért volna, a kő mindig visszagurult. Innen ered a "sziszifuszi munka" szó, az emberi teljesítőképességet már-már meghaladó és hiábavaló munka elnevezése.

 

Ha reggel felébredünk, akkor vajon kinek jut eszébe, hogy öröm olyan valaki mellett felkelni az ágyból, akit nem is kell kérni tőle, hogy még álmos szemekkel kávét, és reggelit készítsen. Hétvégeken akár még tálcán is mellé kuporog, és vidáman ébreszti. Nem beszélve arról, hogy két gyermek is örömtől röpködve várja ugyanezt a kényeztetést, amit természetesen meg is kaphatnak…

 

Folytathatom, hogy vajon a levél írója – ismerem a történetét – a szüleinek, ő az, akinek az apukáját a műtét előtt az anyukája két nappal előtte leköpte…miért? Arra gondoltam, hogy fordítsuk le úgy, hogy esetleg annak az apukája, az ő anyukáját nem tudta boldoggá tenni, örömet hozni a hétköznapokba. Így lehetséges az, hogy miért pont ő kezdje a saját férjével, akihez csak azért ment hozzá, hogy: el innen, amilyen gyorsan csak lehet…és sikerült is, nem is messze, egy köpésnyire!

 

Folytatom úgy, hogy mindenki tegye a kezét a szívére, és mondja ki: „örülök, hogy én nem ilyen vagyok”, vagy „én meg vagyok elégedve az eddig teljesítményemmel”, esetleg „akkor és most is szerettem, szeretem a párom”. „Nincs nekem szükségem szeretőre, mindent megkapok a férjemtől, és a gyermekeim is”… „Összetartó család vagyunk, ahol tudunk, segítünk egymásnak, ha kell.” Ki merné határozottan kijelenteni: „Barátaink jóban-rosszban velünk vannak, és nem árulnak el bennünket!” Szóval, hogyan is van ez?

 

Minden áldott nap úgy kelek, és fekszem, hogy egy percig se gondolom, én sziszifuszi munkát végzek, amikor egy hipochonder embernek évek óta mondogatom kerek asztalt körbeülve, az élet nem csak betegségekből áll, vagy egy misszionárius embernek ne a bűnt szajkózza, hanem az élet örömeit lássa, és vegyen részt a hétköznapokban is, a mindennapokban. Az élet nem egy színpad, ahol ő és a barátai, annak a barátaival ő, és ők a főszereplők, akiket „lentről” illik, sőt kötelező csodálni, rajongókat toborozni „nemes cél” – milyen öröm ez? Boldog-e az az ember, akinek a gyermekei arra kérik a szüleiket, pár napra „elugrunk olaszba/nyaralónkba a barátainkkal, nem tudnátok vigyázni az unokáitokra?”

 

Nekem már rég feltűnt, eddig nemigen beszéltem erről senkivel, megint egy levél (email) kapcsán, hogy most is sokszor találkozom (kedves) ismerőseimmel, mondom: de örülök neked, vagy öröm volt veled erről elbeszélgetni, és jelenlegi munkámmal kapcsolatban gyakran felemlegetem ezt a szót. Örülök, hogy hozzám fordultál útbaigazításért…

 

Csattanója, nos hogy hol 3 percig. hol 30 percig, néha napokig is, sőt hónapokon át csacsogunk az örömről, gyönyörűségről, elragadtatásról végeláthatatlanul. Én annak is tudok örülni, amikor három perc, vagy harminc perc, három hónap, de három év után is feltaszigálom a követ. És, rögtön tudom azt is, hogy újra, és újra kezdődik előröl, hol 3 perc, hol 30 perc, néha napok is, sőt hónapok alatt visszakerül a kiindulási pontra az a kő...Persze, ami egyszer már  a csúcson is járt. Belőlem nincs több ilyen, vagy? Most örüljek, vagy sírjak. A levélírónak örülök, tényleg! Köszönöm, hogy feldobta ezt a "követ" nekem…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.